Apró részlet

Az estéből nem rémlett valami hú de sok, csak annyi, hogy Jason-t faggattam. Nem jártam sikerrel ugyan meg sem mukkant. Aztán rágyújtott egy cigarettára -mint valami maffiózó...hát ezt nagyon elhitte- és fel-alá járkálva a kunyhóban, a rinyálásomat hallgatva idegesen fújta ki a füstöt. Aztán innen egy amolyan fekete lyuk. Reggel egy össze-vissza roskadozott, tépett, szaggatott ágyban keltem. Nem nagyon volt kedvem a hajamból éppen lepetéző csótányokat kiszedegetni -lehet, hogy megtörtént volna, viccet félretéve- ezért gyorsan kikeltem onnan. A kis cella méretű szobában nem volt senki. Körülnéztem a konyhának nevezhető valamiben, és a mosdóban de ott sem találtam senkit. Ha ez a féreg itt hagyott, inkább megölöm én magam... Elhúztam a konyhában lévő függönyt és kilestem rajta. Egy kisebb tó volt a ház mögött. Valahol annak a tónak a közelében egy napozóágy állt, és füstfelhőket véltem felfedezni. Jason. - Hé! Éhes vagyok! - kiabáltam amikor végre ki sikerült nyitnom azt a rozoga ablakot.
Semmi válasz. Persze, minek is az?!
- Jason, tudom, hogy ott vagy! Nem vagyok hülye! - támasztottam ki magam a kezeimmel.
Hallottam valami "értettem"-et és egy adóvevő kattogását, mikor beleszólt a személy. Aztán már csak elfutni láttam onnan. Fekete kapucnist pulóvert viselt és farmert. Nekem háttal futott el.
Eléggé megrémisztett. Ha nem Jason volt akkor ki? Elég eldugott helyen vagyunk.
Gyorsan bezártam az ajtót, az ablakot és elhúztam az összes függönyt. Nem adtam esélyt, menekülésre, beszökésre, benézésre. Jason pedig itt hagyott a semmi közepén. Remek. Gyorsan felvettem a
pulóveremet amibe jöttem -csak az atléta és a melegítőnadrág volt rajtam- majd a hajamat erős lófarokba kötöttem, és belebújtam az edzőcipőmbe. Kinéztem az ablakon. Nem volt ott senki. Már
fordítottam volna el a kulcsot a zárban, csakhogy nem volt kulcs. Kisebb dühroham jött rám. Földhöz vágtam egy papírpoharat, majd rátapostam. Bementem a szobába majd felfeküdtem a csótány barátaimhoz
és párat sikítottam a párnába.
- Ha tudom, hogy ilyen hangos vagy szólok a szomszédoknak - állt meg előttem Jason.
Kezében egy papírzacskó volt, remélhetőleg kajával teli. De annyira ideges voltam rá, hogy nem tudtam az ennivalóra koncentrálni. Egyenesen kirúgtam a kezéből a pakkot. - Te normális vagy? - kiabált rám.
- Ezt pont te kérdezed? Bezártál ide! A semmi közepére! Érted? És ha klausztofóbiás vagyok? Justin el kell engedned! Nem viccelek! - fogtam fejem.
- Kuss! És szedd össze a kibaszott cuccokat amiket kivertél a kezemből! Hülye kurva - mondta, azzal kiment a szobából.
- Majd ha piros hó esik. Nem a csicskád vagyok. Arra ott vannak a ribancaid - ültem vissza az ágyra.
- Amíg itt vagy, ennit veszek neked, ruhákat, kikúrtúl én parancsolok neked! - jött vissza majd, jobb kezével összeszorította az arcomat, -halpofa- és mélyen a szemembe nézett.
- Engedj már el! - próbáltam kiabálni, de nem ment.
Elengedte az arcomat, majd ismét kiment. Összeszedtem a dolgokat. Melltartó, egy nadrág, póló mosolygott rám. És a legfontosabb. Étel! Megörültem. A melltartót picit elnézte, mivel jóval
nagyobb volt, mint az én méretem. Kivettem a zacskót neki és letettem elé, az asztalra. A telefonját nyomkodta.
- Jason, reggel volt itt valaki - jutott eszembe.
- Mi? Ki? - nézett rám fel egyből, megrémülve.
- Nem tudom! Pasi lehetett, fekete kapucni, farmer...ennyit láttam.
- El kell innen tűnnünk, még ma. Szedd össze a cuccaid.
- Nincs mit összeszednem. Elraboltál - tártam ki a karom.
- Gyerünk! - nyitotta ki az ajtót.
- Te most komolyan itt akarod azokat hagyni? - mutattam a kajára.
- Igen. Ha itt hagyjuk azt hiszik, hogy csak elmentünk valahova, és nem azt, hogy megszöktünk. Ennyire éhes vagy?
- Eléggé. Hova megyünk?
- Biztonságos helyre. Na, gyere már! - mutatott kifelé.
A házikó előtt hívott valakit, eléggé elhadarta a mondanivalóját így alig értettem valamit.
Beszálltunk a kocsiba, majd ismét bekötötte a szemem, ami szerintem eléggé felesleges volt. Megint vagy 10-15 percet mehettünk, mire megérkeztünk a célhoz. Ez már tényleg egy tóparti lakás volt.
Nagyobb, mint a másik, és sokkal szebb is. Erősen fogta a karom ne, hogy elfussak. Kopogott az ajtón. Aha, szóval ez nem az ő háza. Egy 16-17 év körüli fiú nyitott ajtót.
- Hello - köszöntem neki.
- Sziasztok. Gyertek be - mosolygott.
Mindenütt bőr volt, arany dolgok, és állatokból készült szőnyegek.
- Ő itt Dean. Nála fogunk lakni addig amíg meg nem találnak.
-Kik találnának meg? - néztem Jason-ra. - A megmentőim?
- Köhöm... - köszörülte meg torkát Dean. Majd Jason "ne mondj semmit" nézést vetett rá.
Vette a lapot, egyből terelni kezdett.
- Kértem valami innivalót? - nézett ránk.
Jason-nel összenéztünk, és rámvigyorgott.
- Adj neki valami ennit - nevetett.
Dean sürgött-forgott a konyhában, és hozott nekem egy szendvicset valahonnan a hűtőből. Hálás tekintettem faltam be az ételt.
- Most el kell mennem - nézett a telefonjára. - Pamela aggódik.
- Na, a hős szerelmes - viggyorgott Dean. - Menj csak, majd én vigyázok rá.
- Ne vagyok csomag - morogtam.
Miután Jason elment, Dean-t kezdtem kérdezgetni.
- Miért vagyok itt? - simítottam végig a bőrkanapén.
- Nem mondhatom el, de addig örülj ameddig itt vagy - mosolygott nagyképűen.
- Kérlek mondd el!
- Az apád bajban van.